A múltat nem érdemes bolygatni

A szőke technikus egy eldugott szobába vezetett be. Ez igazán az ő terepe. Apró, színes figurák, bolyhos tollak, kiscicák.

- Mit szeretne? – kérdezte.

- Szeretném, ha megnyitna egy aktát Alex Blake-ről. Ott van a….

- Erre gondol?

- Igen…már kinyitotta? – kérdeztem hitetlenkedve. Ez bombabiztos zárolás.

- Nem…még nem!

- Jó. Ne is tegye! Ennek az aktának a létezéséről senkinek nem kéne tudnia.

- Vagyis maga ki tudja nyitni?

- Igen. A kódot csak én ismerem.

Szempillantás alatt kinyitottam az aktát, de nem hagyhattam, hogy más is beleolvasson. Nem hagyhatom, hogy ez a titok napvilágra kerüljön. Gyorsan átfutottam és zároltam is.

- Nem szeretném, ha ezt az aktát valaki is megpróbálná kinyitni! Értve vagyok? – kérdeztem keményen.

- Igen, de azt tudja, hogy együtt kéne működnünk.

- Tudom, de ez nem véletlenül titkosított akta. Ehhez senkinek semmi köze.

- De…

- Értve vagyok?

- Persze!

- Köszönöm! Jaj, és nézzen utána Ted O’Danel-nek. Kérem!– megfordultam és elindultam kifelé, de nekimentem valakinek.

- Elizabeth! Szia!

- Szia, Erin! Nagyon jó nézel ki.

- Te is nagyon csinos vagy. Rég láttalak.

- Valahol szomorú, hogy mindig a tragédiák hoznak össze minket. – kikerültem. – Strauss! – felém fordult. – Szeretném, ha arról a napról senki nem tudna semmit. Tudom, hogy anya is ezt akarná.

- Persze! Ez csak természetes.

Visszamentem a nagy terembe.

- Áh, Josh, de jó, hogy itt van. Figyeljen! Menjen el a szüleim házába, a nagy nappaliban van egy könyvespolc. Keresse meg a nagy vörös könyvet. Keménykötésű.

- Igenis!

- Aztán pedig menjen fel az emeletre. A lépcsővel szemben szobában találni fog egy nagy ágyat. Tolja arrébb. Mögötte találni fog egy ládikát. Vegye ki belőle a rózsaszín naplót. Hozza el nekem!

- Máris. – ezzel elindult kifelé.

- Beavatna minket is? – állt elém Dr. Reid.

- A levél nincs lezárva.

- Úgy érti nincs rajta aláírás?

- Pontosan! Amikor gyerek voltam, úgy beszéltük meg a titkainkat, hogy levelet írtunk egymásnak. Így biztos, hogy apa nem szerzett róluk tudomást. Tudja, a lányok nem mindig akarják, hogy az apjuk megtudja, hogy tetszik nekik egy fiú. – elmosolyodott. - Volt egy nagy vörös könyvünk, abban leveleztünk. Írtunk bele, aztán visszatettük a könyvespolcra a többi közé. A másik levette és válaszolt rá. Ha egyikőnk lezárnak tekintette a témát, akkor aláírta a levelezést, visszatette, végül a másik is aláírta. A problémák egy részét is így oldottuk meg. A nagymama által kidolgozott módszer.

- Vagyis számíthatunk legalább még egy levélre? – kérdezte Morgan.

- Igen.

- Ezek szerint Alex tudta, hogy értesíteni fogjuk magát. – csatlakozott Rossi is.

- És hogy jön Strauss a képbe? – kíváncsiskodott JJ.

- Ő is a múlt. De ez bonyolult.

- El kell mondania, csak úgy tudunk segíteni.

- Az édesanyám és Erin együtt dolgoztak, amikor….

- Ez az ember nem semmi. –„esett” be a terembe Garcia.

- Sorolja! – fordultam felé.

- 1960. augusztus 23-án született Louisville-ben, 4 éves volt, amikor elköltöztek. 23 nőt erőszakolt meg, valamint egyszer már elrabolta Dr. Alex Blake-et, aki eszméletét vesztette és egy pajtában találtak rá. A pasast elfogták, de nem tudni mit tett akkor este Blake-kel, mert az orvosi jelentés alapján nem emlékezett semmire.

- Mégis halálra ítélték, mert a 23 nőből 12 biztosan tudta azonosítani. No meg persze ott voltak a megdönthetetlen DNS-minták. – mondtam.

- Igen, azonban egyszer már megszökött és meg akart ölni egy akkor 6 éves kislányt, akinek a nevét szintén biztonsági okok miatt nem hoztak nyilvánosságra.

- Család? Gyerekek?

- Az anyjával élt.

- Ő él még?

- Igen.

- Morgan, Dr. Reid, látogassák meg az édesanyát! – adtam ki az utasítást. – Rossi ügynök és ööö…- nem jutott eszembe a neve… - éés a szőke hajú hölgy, JJ, - bólintott. -, menjenek el a fegyházba. Két nap múlva lesz a kivégzés. Jaj, bocsánat, hogy itt osztogatom a feladatokat, csak tudják megszokás. Nyugodtan szóljon rám, Hotchner ügynök, ha elvetem a sulykot. – mosolyogtam rá.

- Nem, dehogyis. Most maga a főnök.

- Rendben, akkor segítene nekem, ha Josh visszajön?

- Persze!

- Garcia! Ne haragudjon, hogy az előbb olyan kemény voltam.

- Jaj, dehogyis! Semmi gond.

- Akkor jó. – mosolyogtam rá, mire visszamosolygott, majd sarkon fordult és elvonult. – Nagyon kedves nő. – mondtam Hotchner ügynöknek.

- Igen, az.

Repülőút és megérkezés

Körülbelül félúton járhattam és úgy 3000 méter magasban, amikor befutott egy hívás. A gondolataim cikáztak.

- Hotchner ügynök!

- Dr. Blake! Valakit kiküldünk maguk elé a reptérre, rendben?

- Oh, erre igazán semmi szükség, egyedül is odatalálunk. Persze, ha elmondják, hogy pontosan merre menjünk.

- Természetesen. A technikusunk elküldi magának a címet

- Köszönöm! – mondtam, mire ő csak bólintott és le akarta tenni. – Várjon! A levelet is elküldenék? Hátha jutok valamire.

- Biztos, hogy ezt szeretné?

- Igen! Talán nem tűntem elég meggyőzőnek? – éreztem, hogy egyre idegesebb vagyok. Féltem, hogy hangosabban szólnék, mint kellene, ezért elkezdtem dúdolni.

- Maga most dúdol? – kérdezte.

- Szokásom, ha szoros a helyzet.

- Mintha ismernék valakit, aki ugyanezt teszi, ha ideges. – elmosolyodtam. Tudtam, hogy anyára gondol. – Küldjük a levelet is.

- Rendben! – kinyomtam a hívást.

Kitekintettem az ablakon. Képek rohamoztak meg. Emlékek. Tizenegy évesen ültem először repülőgépen. Meleg nyár volt. Nyaralni mentünk, Párizsba. Talán az országhatárt is ekkor léptem, vagyis repültem át először. Sokan ültek a repülőn, de minket nem zavart. Fantasztikus családi nyaralásra készültünk és az is lett. A lakásom falát díszítő képek néhánya bizonyítja is ezt. Egy könnycsepp szántotta végig az arcomat és lecsöppent a combomra. Aztán még egy és még egy.

- Főnök! Csipogott. – lépett az utastérbe Josh.

- Oh, észre sem vettem. Köszönöm! – gyorsan letöröltem a könnyeimet. Jele sem maradt az elgyengülésemnek.

- Ugyan már! Kávét?

- Kérek! – felém nyújtotta az egyik poharat, én azonban fel sem pillantottam. Kezembe nyomta és leült velem szemben.

- Meg fogjuk találni.

Felpillantottam rá. Nem akartam gyengének tűnni. Főleg a beosztottjaim előtt nem. Akkor sem, ha valójában ők már olyanok nekem, mintha a családtagjaim lennének. Példát kell mutatnom. Muszáj erősnek lennem. Aj, mi a francért játszom itt magam, amikor ordítani és sírni szeretnék. Hisztérikusan toporzékolni. De felnőtt nő vagyok. Nem tehetem.

- Csak tudja, annyit szenvedett már. Nem ezt érdemli.

- Ezt hogy érti?

- Mindegy is! – már így is sokat mondtam. – Nézze meg a címet, én meg tanulmányozom ezt a levelet.

*Quantico*

- Blake ügynök gépe hamarosan landol. – közölte a többiekkel Hotch. – Garcia?

- Nem tudom. Azt hiszem, hogy egy zárolt aktával bajlódik. – mondta Morgan

- Hogy lehet az, hogy Garcia nem tudja megoldani? – kérdezte Rossi.

- Hát, ha egy hozzá hasonló technikai zseni zárolta, akkor beletelik majd egy kis időbe. – állapította meg Reid.

- Én azt értem, de Blake lánya nem soká itt van, és szinte semmi használhatót nem tudunk felmutatni!

A lift ajtaja szinte végszóra nyílt ki.

- Te jó ég! – fordult meg Morgan.

 - Mi a baj? – fordult arra JJ is. – Ez a nő nagyon csinos!

- Azt mondod? – Reid is a hölgyet figyelte.

- Mi az? – kérdezte Garcia. – Barna haj, barna szem? – nem fordult meg.

- Igen.

*Elizabeth*

- Üdvözlöm! Nem úgy volt, hogy ketten jönnek? – lépett hozzám Hotchner ügynök.

- De. Ketten is jöttünk csak Josh elment szállodát keresni, én pedig azonnal jöttem ide.

- Oh, értem. Nos, akkor jöjjön! Ismerkedjen meg a csapattal.

Beléptünk egy nagy terembe, ahol már mindenki várt ránk.

- Ő itt Dr. Elizabeth Blake, Alex és James lánya, Londonból.

- Derek Morgan. – mutatkozott be egy magas, izmos fiatalember.

- Elizabeth. – kezet fogtam vele.

- David Rossi. Örvendek!

- Én is hasonlóképpen!

- Jennifer Jareau, de szólíts csak JJ-nek.

- JJ. Értem! – elmosolyodtam.

- Dr. Spencer Reid. – vele is kezet fogtam.

- Penelope Garcia. Nagyon szép vagy.

- Nagyon szépen köszönöm! – mosolyogtam rá.

- JJ, szólnál Strauss-nak is? – fordult a szőke hölgy felé Hotchner ügynök.

- Persze.

- Strauss? Erin Strauss? – kérdeztem meglepetten.

- Igen. Talán ismeri? – kérdezte Rossi.

- Igen. – azonnal eszembe jutott. – Hát Persze, Erin Strauss! A múlt. Hogy ez hogy nem jutott eszembe? Te jó ég! Ki itt a technikus?

- Én! – tette fel a kezét Penelope.

- Megmutatnád nekem, hogy hol tudok azonnal géphez jutni?

- Persze, hogyne! Gyere velem.

Valóban emberrablásról beszélünk?

- Garcia, értesíts mindenkit! Tíz perc múlva találkozunk odabent. – adta ki az utasítást, miközben félig felvett kabáttal az autója felé tartott. - Szólj Strauss-nak is!

- Rendben Uram!

***

Aaron Hotchner kiszállt az autóból és vett egy mély lélegzetet. Tudta, hogy valahogyan közölnie kell majd az egész csapattal. Nehéz napok elé néznek. A hatalmas épület felé vette az irányt és lelkiekben már felkészült arra, hogy senki nem fogja érteni, miért is kellett ilyenkor bejönniük.

- Blake-et nem érem el, Uram. – lépett mellé Penelope és felvette Hotch gyors tempóját.

- Éppen ez az oka, hogy most itt vagyunk. – nézett vissza a szőkeségre borús arccal.

Beléptek a terembe, ahol már mindenki tűkön ülve várta, hogy magyarázatot kapjon.

- Hotch, valami gond van? – kérdezte Rossi, amint meglátta barátját.

- Igen! Azt hiszem.

Senki nem értette miről is van szó pontosan, ezért folytatta.

- Mikor hazaértem ezt találtam az ajtóm előtt.  – lobogtatta meg kezében a levelet.

- Nincs rajta bélyeg, se feladó. – vizsgálta meg Reid.

- Mi áll benne? – kérdezte JJ.

- Blake hol van? – nézett körbe Strauss.

- Mindjárt kitisztul minden. JJ felolvasnád? – Jareau ügynök kezébe vette a levelet és hangosan olvasni kezdte.

Kedves Profilozók!

„Végre döntöttem. Harminc plusz egynéhány évembe került, de döntöttem. Tudom, hogy az Amerithrax ügy után tíz évig azon voltam, hogy helyreállítsam a renomémat az FBI-nál, de rájöttem, hogy nem ez az, amit szeretnék. Két napja azon vagyok, hogyan közöljem ezt veletek. Végül arra jutottam, hogy megírom ezt a levelet. Egy ember sem térhet, ki a múltja elől. A szőnyeg alá söpörhetjük ugyan, de egyszer szembe kell néznünk vele. Én pontosan ezt fogom tenni. Kérlek titeket, hogy ne hívjatok és ne is próbáljatok keresni. Ezzel az üzenettel akartam elbúcsúzni és megköszönni mindent.”

- Búcsúzik? – kérdezte ijedten Garcia. – De hát nem mehet el! Miért menne el? Ennek semmi értelme! – könnyezett.

- Nyugodj meg, kicsi lány! – ölelte meg Morgan.

- Nem…nem….valami nem stimmel! – mondta rögtön Reid.

- Mi a fene folyik itt? – kérdezte Rossi.

-  Nem tudom. Attól tartok, valaki elrabolta.

- Elrabolta? – kérdezte Strauss és le kellett ülnie.

- Na, jó! Ne húzzuk az időt! Mit tudunk? – kérdezte Rossi.

- És mi lesz, ha közbejön egy újabb ügy? – aggodalmaskodott JJ.

Hotch Strauss-ra nézett és a nő rögtön tudta, mire is gondol pontosan.

- Beszélek az igazgatósággal. – állt fel Strauss. – Nem akarom, hogy most mással foglalkozzanak! Meg kell találnunk Alex-et. – parancsolta és elhagyta a termet.

- Oké! Ettől a perctől kezdve belevetjük magunkat a dologba. Nem érdekel semmi és senki. Egyetlen kifogás sem. Értve vagyok? Minden erőnkkel azon leszünk, hogy megtaláljuk Blake-t. A nap 24 órájában keresni fogjuk!

- Persze! Ez csak természetes. – mondta Rossi.

- A levél alapján biztos, hogy valaki olyan rabolhatta el, akinek Alex múltjában nagy jelentősége volt.

- Vagy Alex családjában volt nagy jelentősége. – vetette fel az ötletet Reid.

- A múlt valamiért nagyon fontos. Rá kell jönnünk, miért. Garcia, nézz utána Alex-nek! – kérte Hotch. A szőke ciklon már sarkon is fordult és elvonult a barlangjába.

Alig egy óra múlva visszatért.

- Nem sok. Születési idő és hely, szülők, testvérek, férj, van egy lánya, aki az Interpol Viselkedéskutató Egységének részlegvezetője. Van itt még szó az Amerithrax ügyről…ööö…nyelvészprofesszor a Georgetown-on, de ezt tudjuk…

- Várj! Várj! Mit mondtál? – szólt közbe Rossi.

- Hát azt, hogy nyelvészprofesszor…

- Nem. Nem. Előtte?

- Hogy van egy lánya?

- És erről miért nem mesélt nekünk?

- Hát Blake keveset beszélt a magánéletéről és mi sem kérdeztük soha. – hajtotta le a fejét JJ.

- És mi lenne, ha felhívnánk James-t, hogy segítsen nekünk. – vetette fel az ötletet Morgan.

- Jajj, egyetlenem! Azt hiszed, hogy ezzel már nem próbálkoztam? De az Orvosok határok nélkül most a Föld azon pontján van, ahol nem elég rózsás a politikai helyzet, így lehetetlen, hogy most hazajöjjön és telefonálni sem nagyon van lehetősége.

- Várjatok! Azt mondtad, hogy van egy lánya. Miért nem hívjuk fel őt? – kérdezte Reid. – Ő az, aki most igazán segíthetne nekünk.

- Garcia, telefonálj! – utasította Hotch.

- Igenis, Uram.

*Ez alatt Londonban*

- Nem is tudtam, hogy tudsz főzni.

- Sok mindent nem tudsz még rólam, Elizabeth.

- És nagyon csinos vagy kötényben. – kacsintottam Erikre.

- Hmm. - közelebb ment hozzá a férfi. – Mi lenne, ha a desszerttel kezdenénk? – csókolta meg a nyakam. – Várj, szabad neked így?

- Szabad – fordultam felé és megcsókoltam. Ő felkapott a karjaiba és a szoba felé indultunk. Ekkor megcsörrent a telefonja.

- A francba! - szitkozódott.

- Vedd fel nyugodtan.

- Köszönöm! – apró csókot lehelt az ajkamra, majd lerakott. – Hallo? – szólt bele határozottan a telefonba. Kiment a konyhába. Én pedig a nappali felé vettem az irányt és keresztbe tett lábakkal helyet foglaltam a fekete bőrkanapén. Ekkor az én telefonom is csipogott. „Üzenete érkezett” – villogott a kijelző. Ez csak egy újabb esetet jelenthet. A sorozatgyilkosoknak mért nem számít, hogy azoknak is van magánélete, akiknek el kell kapniuk őket?

- Sajnálom, de el kéne mennem. – lépett be a helyiségbe Erik. - Valamelyik féleszű megint elrontott egy gépet odabent. Ne haragudj.

- Nem. Dehogyis. Úgyis be kellett volna mennem az irodába.

Gyorsan felvettük a kabátjainkat és elbúcsúztunk egymástól.

- Ezt az estét ugye bepótoljuk? – kiáltott utánam Erik.

- Mindenképpen! – és beültem az autóba.

***

Leparkoltam a hatalmas parkolóban és elindultam az épület felé. Beszálltam a liftbe és a negyedik emelet felé vettem az irányt. Az Interpol profilozó részlege ugyanis ezen az emeleten volt.

- Főnök, itt az akta, amit kért. – lépett mellém Josh.

- Köszönöm! Valami fejlemény az Igazságosztó ügyében?

- Semmi. Jaj, majd elfelejtettem egy úr szeretne önnel beszélni.

- Most?

- Igen. Ezért csipogtam.

- Rendben. Kérem, kapcsolja.

- Azonnal.

- Köszönöm.

Fél perc múlva már csöngött is a telefon.

- Jó estét, Ms. Blake!

- Jó estét! Miben segíthetek?

- Aaron Hotchner különleges ügynök vagyok a quantico-i Viselkedés Kutató Egységtől. Nem tudom, hogyan közöljem, de feltételezésünk szerint elrabolták az édesanyját.

- Tessék? – megijedtem. Szokás szerint magamba fojtottam, de belül ordítottam. – Hogy mit beszél?

- Nem régen találtam egy levelet a lakásom ajtaja előtt. A maga édesanyja küldte.

- Küldte?

- Nézze! Azt nem tudom, hogy ki hagyta ott nekem ezt a levelet, de az 100%, hogy Alex Blake kézírása. Az édesapja nem tud hazajönni és telefonálni sem. Arra szeretném kérni, hogy repüljön ide, amilyen hamar csak tud. Egyedül maga segíthet kiszabadítani az anyját.

- Rendben! Azonnal indulok.

Kinyomtam a telefont és azonnal hazamentem összepakolni. Fél órával később már a magánrepülőn ültem és a Virginia állambeli Quantico felé tartottam.

Hamarosan kezdünk... :)