Körülbelül félúton járhattam és úgy 3000 méter magasban,
amikor befutott egy hívás. A gondolataim cikáztak.
- Hotchner ügynök!
- Dr. Blake! Valakit kiküldünk maguk elé a reptérre,
rendben?
- Oh, erre igazán semmi szükség, egyedül is odatalálunk.
Persze, ha elmondják, hogy pontosan merre menjünk.
- Természetesen. A technikusunk elküldi magának a címet
- Köszönöm! – mondtam, mire ő csak bólintott és le akarta
tenni. – Várjon! A levelet is elküldenék? Hátha jutok valamire.
- Biztos, hogy ezt szeretné?
- Igen! Talán nem tűntem elég meggyőzőnek? – éreztem, hogy
egyre idegesebb vagyok. Féltem, hogy hangosabban szólnék, mint kellene, ezért
elkezdtem dúdolni.
- Maga most dúdol? – kérdezte.
- Szokásom, ha szoros a helyzet.
- Mintha ismernék valakit, aki ugyanezt teszi, ha ideges. –
elmosolyodtam. Tudtam, hogy anyára gondol. – Küldjük a levelet is.
- Rendben! – kinyomtam a hívást.
Kitekintettem az ablakon. Képek rohamoztak meg. Emlékek.
Tizenegy évesen ültem először repülőgépen. Meleg nyár volt. Nyaralni mentünk,
Párizsba. Talán az országhatárt is ekkor léptem, vagyis repültem át először.
Sokan ültek a repülőn, de minket nem zavart. Fantasztikus családi nyaralásra
készültünk és az is lett. A lakásom falát díszítő képek néhánya bizonyítja is
ezt. Egy könnycsepp szántotta végig az arcomat és lecsöppent a combomra. Aztán
még egy és még egy.
- Főnök! Csipogott. – lépett az utastérbe Josh.
- Oh, észre sem vettem. Köszönöm! – gyorsan letöröltem a
könnyeimet. Jele sem maradt az elgyengülésemnek.
- Ugyan már! Kávét?
- Kérek! – felém nyújtotta az egyik poharat, én azonban fel
sem pillantottam. Kezembe nyomta és leült velem szemben.
- Meg fogjuk találni.
Felpillantottam rá. Nem akartam gyengének tűnni. Főleg a
beosztottjaim előtt nem. Akkor sem, ha valójában ők már olyanok nekem, mintha a
családtagjaim lennének. Példát kell mutatnom. Muszáj erősnek lennem. Aj, mi a
francért játszom itt magam, amikor ordítani és sírni szeretnék. Hisztérikusan
toporzékolni. De felnőtt nő vagyok. Nem tehetem.
- Csak tudja, annyit szenvedett már. Nem ezt érdemli.
- Ezt hogy érti?
- Mindegy is! – már így is sokat mondtam. – Nézze meg a
címet, én meg tanulmányozom ezt a levelet.
*Quantico*
- Blake ügynök gépe hamarosan landol. – közölte a többiekkel
Hotch. – Garcia?
- Nem tudom. Azt hiszem, hogy egy zárolt aktával bajlódik. –
mondta Morgan
- Hogy lehet az, hogy Garcia nem tudja megoldani? – kérdezte
Rossi.
- Hát, ha egy hozzá hasonló technikai zseni zárolta, akkor
beletelik majd egy kis időbe. – állapította meg Reid.
- Én azt értem, de Blake lánya nem soká itt van, és szinte
semmi használhatót nem tudunk felmutatni!
A lift ajtaja szinte végszóra nyílt ki.
- Te jó ég! – fordult meg Morgan.
- Mi a baj? – fordult
arra JJ is. – Ez a nő nagyon csinos!
- Azt mondod? – Reid is a hölgyet figyelte.
- Mi az? – kérdezte Garcia. – Barna haj, barna szem? – nem
fordult meg.
- Igen.
*Elizabeth*
- Üdvözlöm! Nem úgy volt, hogy ketten jönnek? – lépett
hozzám Hotchner ügynök.
- De. Ketten is jöttünk csak Josh elment szállodát keresni,
én pedig azonnal jöttem ide.
- Oh, értem. Nos, akkor jöjjön! Ismerkedjen meg a csapattal.
Beléptünk egy nagy terembe, ahol már mindenki várt ránk.
- Ő itt Dr. Elizabeth Blake, Alex és James lánya, Londonból.
- Derek Morgan. – mutatkozott be egy magas, izmos
fiatalember.
- Elizabeth. – kezet fogtam vele.
- David Rossi. Örvendek!
- Én is hasonlóképpen!
- Jennifer Jareau, de szólíts csak JJ-nek.
- JJ. Értem! – elmosolyodtam.
- Dr. Spencer Reid. – vele is kezet fogtam.
- Penelope Garcia. Nagyon szép vagy.
- Nagyon szépen köszönöm! – mosolyogtam rá.
- JJ, szólnál Strauss-nak is? – fordult a szőke hölgy felé
Hotchner ügynök.
- Persze.
- Strauss? Erin Strauss? – kérdeztem meglepetten.
- Igen. Talán ismeri? – kérdezte Rossi.
- Igen. – azonnal eszembe jutott. – Hát Persze, Erin
Strauss! A múlt. Hogy ez hogy nem jutott eszembe? Te jó ég! Ki itt a technikus?
- Én! – tette fel a kezét Penelope.
- Megmutatnád nekem, hogy hol tudok azonnal géphez jutni?
- Persze, hogyne! Gyere velem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése